Nem azért, hogy a vállunkat megveregethessük. Segíteni, egymásra kicsit jobban odafigyelni azért kellene, hogy emberibb, elmélyültebb, szebb életet élhessünk – a nehéz idők ellenére. Ők, az önkéntesek már tudják ezt. Vajon mi is megtanuljuk egyszer? Azt, hogy magunkból, az időnkből, az energiákból másoknak adni felemelő érzés lehet.
Dobó Kata: „Nem búcsúztunk el tőle”
- Több mint tíz éve, hogy a hospice-ban önkénteskedem. Azóta szívügyem a haldoklók kísérése, mióta a nagymamám, akit a világon a legjobban szerettem, elment – emlékszik vissza Dobó Kata színművész élete meghatározó élményére. – Nagyon bántott, hogy azt láttam, a kórházban a személyzetnek se ideje, se energiája ahhoz, hogy az elesett, idős betegeket méltósággal kísérjék életük utolsó heteiben, óráiban. De igazából mi, hozzátartozók se tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Csak mondogattuk a maminak, hogy hamarosan úgyis felgyógyul, hazajön, és süti tovább a finom süteményeit, ő meg mosolyogva bólogatott. Közben ő is és mi is tudtuk, hogy ez soha többé nem válhat valóra. Végül nem búcsúztunk el egymástól, amit a mai napig sajnálok. Nem tudtuk, hogyan kell... Sok más mellett ezt is meg lehet tanulni a Magyar Hospice Alapítvány szakembereitől.
Egy barátnőm hívta fel a figyelmemet az alapítókra, Polcz Alaine-re és dr. Muszbek Katalinra. Éppen Los Angelesbe készültem, és azon törtem a fejem, hogyan képviselhetném, segíthetném mégis az ügyüket. Először csak a nevemet adtam hozzá, mert az ismertség segít abban, hogy sokkal többekhez eljusson egy üzenet, egy hívó szó. Minden alkalommal, amikor hazajöttem, együtt „házaltunk” Katival támogatásért, hogy végre bérelhessünk egy épületet a Hospice-ház céljára, amely most már tizenegy éve működik Budapesten. Amerikában elvégeztem egy önkéntestanfolyamot, és mióta hazajöttem, rendszeresen részt veszek a betegek ápolásában is. Van úgy, hogy csak fogom a kezüket, de előfordul, hogy az illető megnyílik, és kibeszéli magát. Felemelő érzés.Hagyománnyá vált, hogy karácsonykor, itt Pesten, vendégül látjuk a Hospice-házba látogatókat. Idén azt tervezem, én sütöm a bejglit, sok dióval és házi baracklekvárral. Sokan megkérdezik tőlem, honnan merítek erőt ehhez a munkához. Nagy lelkierőre nem nekem, hanem a nővéreknek van szükségük, akik éjjel-nappal önfeláldozóan gondoskodnak a haláltusájukat vívó emberekről. Az én heti négy órám ehhez képest semmi. De ahhoz elég, hogy átértékeljem magamban a világot. Ami korábban fontosnak látszott, a pénz, a karrier, a siker, veszített a jelentőségéből, miközben az élet apró dolgai, a hétköznapi jelenlét sokkal fontosabbá váltak. Ha mindenki életében lenne egy ilyen „vészcsengő”, talán szebb világban élhetnénk. Általában is hiszek abban, hogy úgy kapunk, ahogy adunk.
Laufer Adrienn: „Néha fecsegek, néha hallgatok”
- Nem nevezném önkéntes munkának, amit csinálok, inkább csak néhány önfeledt percet szeretnék szerezni néhány idős embernek – mosolyog Laufer Adrienn, egy fogászati turizmussal foglalkozó cég munkatársa, amikor arról kérdezem, mi indította arra, hogy hetente leüljön idős asszonyokkal beszélgetni. – Nagyon szeretem a nagymamámat, és tudom, hogy őt éppen úgy feltölti, ha felugrom hozzá egy kicsit dumálni, mint engem. A nagymamám barátnői is megkedveltek a vidámságom és a fiatalos gondolkodásom miatt. Így néha eljöttek a nagyihoz, amikor tudták, hogy ott vagyok, aztán szóba került, hogy egyikük szomszédjában lakik egy idős asszony, akinek külföldön él az unokája, és nemigen beszélget vele senki... Hát egyszer találkoztam vele, és így a nagymamámnak is „szereztem” egy újabb barátnőt. Mivel sokat dolgozom, hetente legfeljebb két-három órát tudok felszabadítani, ilyenkor találkozom a nagymamámkorú asszonyokkal, és mesélek nekik a velem történtekről. Ma már sokkal optimistábban látnak bizonyos helyzeteket, és ők is megosztják velem a fontosabb dolgokat. Mindannyiunkat feltölt egy ilyen beszélgetés, és úgy érezhetem, hogy segítek – a csevegéssel és a hallgatásommal egyaránt. Ez nem kerül pénzbe, mégis jó érzés nekem is, és azoknak is, akiknek szükségük van rá, rám.
Ézsöl Andrea: „Jó csapatban, jó ügyért”
- Egy pszichodráma-csoportban találkoztam Kőszegi Bogival, aki elmesélte, hogy egy gyógyszercég HR-vezetőjeként ment el szülni, és szülés után rájött, hogy szeretne önkéntes munkát végezni – meséli Ézsöl Andrea. – Bogi így lett önkéntes HR-ese az Élelmiszerbanknak, amelynek célja, hogy a „felesleges” tartós élelmiszer és egyéb élelem eljusson a rászorulókhoz, és ne a kukába kerüljön. Ahogy Bogi mesélt erről az egészről, rájöttem, hogy nekem is az Élelmiszerbanknál lenne a helyem! Tudtam, hogy lehet náluk konzerveket címkézni, egyéb munkákat végezni, de úgy éreztem, hogy mindenkinek jobb lenne, ha a saját tudásomat kamatoztathatnám ott. Elmentem az Élelmiszerbankba, nagyon tetszett, mert azt éreztem, hogy ez olyan hely, ahol azonnal segíthetünk a rászorulóknak.
Ráadásul az önkéntesen végezhető munkának az az előnye, hogy annyi időt fordíthatsz rá, amennyit akarsz – én főállásban a családi vállalkozásunkban dolgozom, mondhatni, egymagam képviselem a rendezvényszervező „üzletágat”. Az Élelmiszerbankba beletettem a tudásomat, önkéntes marketingvezető lettem, koordinálom a projekteket, de szükség esetén például azt is azonnal megszervezem, hogy hogyan juthat el a megmaradt étel egy rendezvényről a rászorulókhoz. Naponta körülbelül egy órát foglalkozom ezzel a munkával – nem is nevezném munkának –, és nagyon büszke vagyok arra, hogy a szakértelmem jó ügyet szolgál.
Azért is jó itt önkénteskedni, mert mindenki tud segíteni valahogyan: akár címkézéssel, akár csomagolással, akár szállítással, szervezéssel, vagy bármivel, amihez ért, és szívesen teszi egy jó csapatban, egy jó ügyért.
Kovács Ferencné: „Valamit mindenki tud adni”
- Én gyerekekkel foglalkozom, hitoktató vagyok. Sokat beszélgetek velük. Rajtuk láttam, hogy baj van ebben a faluban. Elkezdtem törekedni arra, hogy odafigyeljek a felnőttekre is. Sokszor csak annyira, hogy megálljak pár szót váltani Magdi nénivel vagy Erzsi nénivel a kerítésnél. Ezek a beszélgetések ébresztettek rá arra, hogy ha tényleg érdekel a hogylétük, szívesen beszélnek róla, és ezzel már szereztem is nekik pár perc boldogságot. Arra gondoltam, jó lenne még pár „odafigyelő”, beszéltem erről többekkel a faluban. Egyetértettünk abban, nehezebb a saját nevünkben segíteni úgy, hogy ne érezzék magukat lekötelezettnek az emberek. Könnyebb, ha mindezt egy szervezet helyi csoportjaként tesszük. Így alakult meg Nőtincsen a Karitász. Ettől kezdve mindenki egy kicsit többet vett észre abból, ha a környezetében valaki nehézséggel küzdött: ha egy fiatal anyának gyerekruhára, élelmiszerre volt szüksége. A Karitász nevében be mertünk kopogni, és az emberek örültek és elfogadták a segítséget. Vittünk vitamint, ha beteg lett egy gyermek, és vitaminra volt szükség. Máskor gyűjtést szerveztünk: mindenki hozzon a szentmisére, amit tud, és vittünk a rászorulóknak azzal, hogy a Karitász küldte. Jobban figyelünk, hogy a szomszédban élő idős ember reggel kinyitotta-e az ajtaját. Éppen a napokban történt, hogy hittanórára siettem, és tudtam, hogy elkések, ha Marika néni mellett megállok, de olyan fájdalmasan vonszolta magát, hogy nem voltam képes továbbmenni. Beültem a kocsiba, és elvittem az orvoshoz.Máig emlékszem az első Karitász-karácsonyra: láthattam, milyen sokat jelent az embereknek, hogy ők is adhatnak, bármilyen szegények is. Pár szaloncukrot vagy almát. Valamit mindenki tud adni!
